Gayle Forman - Ha maradnék
ifjúsági, realista
Ciceró, 2012
Oldalak száma: 264
Eredeti ár: 2990 Ft
Fülszöveg: Képzeld el, hogy mindened megvan, amiről csak egy lány álmodhat. A szüleid jó fejek, mindig megértenek és melletted állnak. Az öcséd a legédesebb kiskölyök a világon. A város legígéretesebb rockbandájának frontemberével jársz, aki nem elég, hogy eredeti és különleges, de imád is téged. A zenei tehetséged szélesre tárta előtted a világ kapuit.
Képzeld el, hogy aznap, mikor leesik az első hó, mindezt elveszítheted.
Amikor életedben először kell komoly döntést hoznod, nem áll melletted senki, akitől segítséget remélhetnél. Élet és halál között kell választanod. Az életed soha nem lehet olyan, mint amilyennek ismerted. A halálról semmit sem tudsz.
Te mit tennél? Harcolnál vagy feladnád? Mennél vagy maradnál?
Képzeld el, hogy aznap, mikor leesik az első hó, mindezt elveszítheted.
Amikor életedben először kell komoly döntést hoznod, nem áll melletted senki, akitől segítséget remélhetnél. Élet és halál között kell választanod. Az életed soha nem lehet olyan, mint amilyennek ismerted. A halálról semmit sem tudsz.
Te mit tennél? Harcolnál vagy feladnád? Mennél vagy maradnál?
Ami a könyv után eszembe jutott: Csak ültem és ültem, és nem bírtam megmoccanni. Közben néztem a pici lányom, ahogy mosolyogva alszik, és azért fohászkodtam, hogy neki soha ne kelljen olyat átélnie, mint amilyet Miának kellett.
Az utóbbi időben kezdtem azt érezni, öreg vagyok én már az ifjúsági regényekhez. Aztán jött Gayle Forman és a Ha maradnék. Egy kis gyöngyszem a sok YA regény között. Ebből már gondolhatjátok, hogy tetszett. Nagyon tetszett.
De muszáj két negatívummal kezdenem, amelyek igazából nem is negatívumok, hisz nem vonok le miattuk pontokat a csillagozásnál, de most nem jut eszembe az ideillő szó.
A tesómat kértem meg, hogy hozza el nekem a könyveket a könyvesboltból. Azért a többes szám, mert három könyvet is rendeltem egyszerre: ezt, ennek a folytatását (Hová tűntél?), és a Baljós csillagokat Angelinitől. És emlékszem mennyire csalódott voltam a könyv kis mérete miatt: a Baljós csillagok mellet teljesen eltörpültek Forman könyvei. Pedig a Fehér, mint a tej, piros, mint a vér óta tudhatnám, hogy ne ítéljek a méret alapján, hisz egy picike könyv is rejthet nagy dolgokat. S szerencsére ez most sem volt másként. Bár bevallom, nem bántam volna azt sem, ha hosszabb a könyv.
A másik szívfájdalmam a borító. Nem tetszik. Nagyon nem. Értem én, miért lett ilyen, hiszen egyértelműen kapcsolódik a könyvhöz, de annak hangulatát egyáltalán nem adja vissza. Az biztos, ha csak úgy, véletlenül megláttam volna egy könyvesboltban, tuti, hogy még csak fel sem veszem, hogy megfordítsam és elolvassam a fülszövegét. A külföldi borítók szebbnél szebbek, kár, hogy nem azok közül választott a kiadó.
Először maga a könyv sem tetszett igazán. Úgy éreztem túl van értékelve. Nem kedveltem Miát, a különc szüleit még kevésbé (különösen a trágár szájú rocker anyukát), talán csak a kis Teddy volt az, akit rögtön a szívembe zártam.
Idegesített a két idősík is, hogy folyamatosan ugrált a jelen és a múlt között. Én a mostra voltam kíváncsi, hogy most mi lesz Miával, nem arra, hogy mi volt.
De ami a legjobban zavart, az én voltam. Saját magam. A saját érzéseim. Egy felfoghatatlan dolog, egy szörnyűség történt, én pedig meg sem hatódtam igazán. Úristen, mikor lettem én ilyen érzéketlen? Mi a baj velem? Folyamatosan ezen gondolkodtam, ahogy haladtam előre az olvasással. Aztán azt vettem észre, ahogy fogynak a lapok, az én szívem is úgy zsugorodik össze, s lesz egyre kisebb és kisebb.
És rájöttem.
Rájöttem arra, hogy nem vagyok én érzéketlen, sosem voltam az, s szerintem nem kis leszek. Csak egyszerűen akkor, ott a könyv elején még nem fogtam fel, mi is történt. Mert én ilyen vagyok. Ha történik valami rossz, én nem sírok, sőt, nem érzek semmit. Lebénulok. Az agyam nem fogadja el a történteket, idő kell, hogy tudatosodjon bennem.
És rájöttem arra is, hogy kellett a két idősík is. Hiszen, hogyan értsem meg Miát, ha nem is tudok róla semmit sem? Ha nem tudom, milyen lány, gyerek, testvér, barát, barátnő is ő? Ha nem tudom, kiket szeretett vagy mik voltak a vágyai és az álmai? Hogyan fogom, akkor megérteni, elfogadni a döntését? Sehogy. Ezért kellettek a visszaemlékezések.
De arra is rájöttem, mindegy, hogyan fog dönteni, akkor is meg fogom érteni. Mert nem hiszem, hogy egy ilyen esetben van jó vagy rossz döntés. Hogy lehet helyesen vagy helytelenül dönteni. Csak döntés van. Olyan, amilyentől nincs nehezebb a világon. Amilyet nem hozhat meg helyetted senki más. És amiért senki sem ítelhet el, bárhogy döntesz is.
Tudtam, nem fogom megúszni sírás nélkül. A végén haladtam a leglassabban az olvasással, folyamatosan könnyek homályosíttották el a szememet. Ráadásul állandóan az kattogott az agyamban: Ne add fel! Ne add fel! Mert persze, hogy drukkoltam neki! - Attól függetlenül, hogy tényleg hiszem, nem lehet jól vagy rosszul dönteni. - Hisz annyi minden van, akiért és amiért érdemes harcolnia. Ott van neki a zene, ami oly fontos a számára, ott vannak a nagyszülei, a legjobb barátnője, és persze Adam. Adam. Ó, teljesen meg tudom érteni, Mia miért is volt szerelmes belé.
Ha megkérdezné valaki tőlem, miről is szól a könyv, nem tudnék jó választ adni.
Életről? igen Halálról? igen Családról? igen Szerelemről? igen Barátságról? igen Szeretetről? igen Döntésekről? igen
Nem tudnék, s nem is akarnék kiemelni egyet, mert mindegyikről. És persze ott van még a zene is, ami mindent összeköt.
Ez a könyv megérdemli a maximális öt csillagot. De nem tudom mikor lesz merszem újraolvasni. Túl fájó, túl megrázó. Különösen azután, hogy kiderült igaz történet ihlette az írónőt a könyv megírására.
Ahogy én látom: 5 pont
Kapcsolódó molyos kihívások:
Az utóbbi időben kezdtem azt érezni, öreg vagyok én már az ifjúsági regényekhez. Aztán jött Gayle Forman és a Ha maradnék. Egy kis gyöngyszem a sok YA regény között. Ebből már gondolhatjátok, hogy tetszett. Nagyon tetszett.
De muszáj két negatívummal kezdenem, amelyek igazából nem is negatívumok, hisz nem vonok le miattuk pontokat a csillagozásnál, de most nem jut eszembe az ideillő szó.
A tesómat kértem meg, hogy hozza el nekem a könyveket a könyvesboltból. Azért a többes szám, mert három könyvet is rendeltem egyszerre: ezt, ennek a folytatását (Hová tűntél?), és a Baljós csillagokat Angelinitől. És emlékszem mennyire csalódott voltam a könyv kis mérete miatt: a Baljós csillagok mellet teljesen eltörpültek Forman könyvei. Pedig a Fehér, mint a tej, piros, mint a vér óta tudhatnám, hogy ne ítéljek a méret alapján, hisz egy picike könyv is rejthet nagy dolgokat. S szerencsére ez most sem volt másként. Bár bevallom, nem bántam volna azt sem, ha hosszabb a könyv.
A másik szívfájdalmam a borító. Nem tetszik. Nagyon nem. Értem én, miért lett ilyen, hiszen egyértelműen kapcsolódik a könyvhöz, de annak hangulatát egyáltalán nem adja vissza. Az biztos, ha csak úgy, véletlenül megláttam volna egy könyvesboltban, tuti, hogy még csak fel sem veszem, hogy megfordítsam és elolvassam a fülszövegét. A külföldi borítók szebbnél szebbek, kár, hogy nem azok közül választott a kiadó.
Először maga a könyv sem tetszett igazán. Úgy éreztem túl van értékelve. Nem kedveltem Miát, a különc szüleit még kevésbé (különösen a trágár szájú rocker anyukát), talán csak a kis Teddy volt az, akit rögtön a szívembe zártam.Idegesített a két idősík is, hogy folyamatosan ugrált a jelen és a múlt között. Én a mostra voltam kíváncsi, hogy most mi lesz Miával, nem arra, hogy mi volt.
De ami a legjobban zavart, az én voltam. Saját magam. A saját érzéseim. Egy felfoghatatlan dolog, egy szörnyűség történt, én pedig meg sem hatódtam igazán. Úristen, mikor lettem én ilyen érzéketlen? Mi a baj velem? Folyamatosan ezen gondolkodtam, ahogy haladtam előre az olvasással. Aztán azt vettem észre, ahogy fogynak a lapok, az én szívem is úgy zsugorodik össze, s lesz egyre kisebb és kisebb.
És rájöttem.
Rájöttem arra, hogy nem vagyok én érzéketlen, sosem voltam az, s szerintem nem kis leszek. Csak egyszerűen akkor, ott a könyv elején még nem fogtam fel, mi is történt. Mert én ilyen vagyok. Ha történik valami rossz, én nem sírok, sőt, nem érzek semmit. Lebénulok. Az agyam nem fogadja el a történteket, idő kell, hogy tudatosodjon bennem.
És rájöttem arra is, hogy kellett a két idősík is. Hiszen, hogyan értsem meg Miát, ha nem is tudok róla semmit sem? Ha nem tudom, milyen lány, gyerek, testvér, barát, barátnő is ő? Ha nem tudom, kiket szeretett vagy mik voltak a vágyai és az álmai? Hogyan fogom, akkor megérteni, elfogadni a döntését? Sehogy. Ezért kellettek a visszaemlékezések.De arra is rájöttem, mindegy, hogyan fog dönteni, akkor is meg fogom érteni. Mert nem hiszem, hogy egy ilyen esetben van jó vagy rossz döntés. Hogy lehet helyesen vagy helytelenül dönteni. Csak döntés van. Olyan, amilyentől nincs nehezebb a világon. Amilyet nem hozhat meg helyetted senki más. És amiért senki sem ítelhet el, bárhogy döntesz is.
Tudtam, nem fogom megúszni sírás nélkül. A végén haladtam a leglassabban az olvasással, folyamatosan könnyek homályosíttották el a szememet. Ráadásul állandóan az kattogott az agyamban: Ne add fel! Ne add fel! Mert persze, hogy drukkoltam neki! - Attól függetlenül, hogy tényleg hiszem, nem lehet jól vagy rosszul dönteni. - Hisz annyi minden van, akiért és amiért érdemes harcolnia. Ott van neki a zene, ami oly fontos a számára, ott vannak a nagyszülei, a legjobb barátnője, és persze Adam. Adam. Ó, teljesen meg tudom érteni, Mia miért is volt szerelmes belé.Ha megkérdezné valaki tőlem, miről is szól a könyv, nem tudnék jó választ adni.
Életről? igen Halálról? igen Családról? igen Szerelemről? igen Barátságról? igen Szeretetről? igen Döntésekről? igen
Nem tudnék, s nem is akarnék kiemelni egyet, mert mindegyikről. És persze ott van még a zene is, ami mindent összeköt.
Ez a könyv megérdemli a maximális öt csillagot. De nem tudom mikor lesz merszem újraolvasni. Túl fájó, túl megrázó. Különösen azután, hogy kiderült igaz történet ihlette az írónőt a könyv megírására.
Ahogy én látom: 5 pont
Kapcsolódó molyos kihívások:
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése